...ezt mindig is így gondoltam, bár sokszor hajlamos vagyok megfeledkezni róla. És ez nem jó. Az a szerencse, hogy néha bevillannak dolgok és összefüggések, mint pl. ma.
Már többször elégedetlenkedtem (leginkább magamban) a kezemet ért sérülés miatt. Utána pedig bántott, hogy milyen kevés a türelmem, meg hogy járhattam volna sokkal rosszabbul, és hogy hány embernek van sokkal több baja, én meg ezért kesergek.
Ezt a fázist követte eddig, hogy minek 3 hétig a gipsz. Biztos már rendbe is jött, mert már csak néha fáj egy kicsit. És megint csak morogtam.
És ezután jött a pofára esés. Pénteken voltam kötözésen, ahol újra visszarakták a sínt még 1 hétre. Teljesen le voltam törve, bár tudtam, hogy ez lesz. Egy idősebb asszisztens kötözte be a kezem, aki nagyon barátságtalan volt. Ennek megfelelően is dolgozott. Szörnyen szorosra csinálta az egészet, megtekerte többször a gézt, hogy jól vágta a kezem. Hazafelé már zsibbadt az egész és fájt is. Ekkor jött a nagy ötlet: majd én leszedem és átkötözöm rendesen! És így is tettem. Nagy megelégedettséggel tekertem le az egészet, és alig vártam, hogy újra mozgassam rendesen a kezem. Persze a várakozásomnak megfelelően, hogy már úgyis rendbe jött. Éééés paff. A kéz mozdulni akart, és nem tudott. :((((( Nagyon fájt, nem mozdult, még a csuklóm is merev volt. Hihetetlen és megdöbbentő érzés fogott el, nagy ijedséggel párosulva. Alig tudtam megmosni, és utána rögtön vissza a sínbe.
Megijedtem nagyon-nagyon. De nagy alázatra is tanított. Mostmár nem elégedetlenkedem kicsi sem. Rájöttem, hogyhy már így jártam, a gipsz a barátom, és már csak az elválásunktól félek. Az orvosok pedig tudják a dolguk, és hogy mire mennyi idő szükséges, hiába érzem/gondolom máshogy.
Ezentúl sokkal türelmesebben és bölcsebben igyekszem szemlélni a dolgokat. Még akkor is tudom, hogy mindennek oka és értelme van, ha nem is látom éppen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése